A téma kutatását két kanadai pszichológus, Robert Gardner és Wallace Lambert kezdte el az 1950-es évek végén. Felismerték, hogy a motiváció erősen függ attól, hogy miként viszonyul a nyelvtanuló a célnyelvet beszélő közösséghez: a pozitív attitűdök növelik, míg a célnyelv beszélői iránti ellenszenv csökkenti a motivációt.

Gardner és Lambert ezáltal szociálpszichológiai keretrendszerbe illesztette a motiváció kutatását, úgy, hogy az attitűdvizsgálatok gazdag eszköztárát alkalmazták. Elméletük szerint a motivációnak két fő típusa van: integratív és instrumentális motiváció. Az integratív motiváltságú tanuló az adott nyelvet a nyelvi közösség tagjaival való kapcsolattartás és a közösség kultúrájának jobb megismerése érdekében tanulja. Instrumentális motiváció esetén a tanuló pragmatikus, gyakorlati céloktól vezérelve tanulja az adott nyelvet, például fizetésemelés, szakmai előmenetel vagy jobb állás reményében.

Gardner és munkatársainak elmélete két évtizeden át meghatározó volt a nyelvelsajátítás kutatásában, az 1990-es évek elején azonban gyökeresen új irányzatok jelentek meg. A változások oka az a felismerés volt, hogy az előbbi modell főként második nyelvelsajátítási környezetekben igaz, ahol tehát a tanuló a célnyelvet célnyelvi országban, a célnyelvi kultúrába legalább részben beilleszkedve sajátítja el. Idegennyelv-tanulási kontextusokban, ahol a célnyelv tanulása főként iskolai nyelvórákra korlátozódik, az integratív-instrumentális rendszer nem ad kellő magyarázatot a tanulói motivációban mutatkozó jelentős eltérésekre (idegen nyelv, kontextus). A változásokat szorgalmazó kutatók oly módon kísérelték meg kibővíteni a kanadai szociálpszichológiai modellt, hogy az osztálytermi valósággal kapcsolatos motivációs változók (pl. a tanár személyisége) szerepét hangsúlyozták. A motivációt a legtöbb mai kutató eklektikus rendszernek fogja fel, melynek összetettsége a nyelv hármas funkciójából adódik. Eszerint a nyelv egyszerre: (a) kommunikációs kódrendszer (mely isk.-i tantárgyként tanítható); (b) a tanuló személyiségének szerves része; (c) a legfontosabb társ.-i szervező csatorna. A szociálpszichológiai közelítésmód fogyatékossága, hogy szinte kizárólag a harmadik funkcióra helyezte a hangsúlyt, figyelmen kívül hagyva a motiváció pedagógiai és személyiség specifikus dimenzióját.

A jelenlegi legpontosabb meghatározás szerint a motivációnak három szintje van: a nyelvi, a tanulói és a tanuláskörnyezeti szint. A nyelvi szint a nyelv társ.-i szerepével függ össze, és jól leírható a hagyományos integratív /instrumentális fogalompárral. A tanulói szint a motiváció személyiségspecifikus dimenziója. Két fő eleme van, a teljesítményszükséglet, mely az egyén ált. sikerorientáltságával áll kapcsolatban, valamint a nyelvi önbizalom, mely arra utal, milyen mértékben érzi magát a tanuló képesnek az idegen nyelv elsajátítására. A nyelvoktatás szempontjából a motiváció harmadik szintje a leglényegesebb. Ide tartoznak mindazok a tanulói motívumok, melyek a nyelvórai valóságból erednek, és olyan kérdéseket érintenek, mint pl.: mennyire tartja érdekesnek és relevánsnak a tanuló a tananyagot, a hozzá kapcsolódó feladatokat, mennyi sikerélményhez jut, milyen a nyelvtanárral való kapcsolata, mennyire képes inspirálni a tanár a tanulókat, autokratikus vagy demokratikus tanítási stílus jellemző-e rá, milyen mértékben hat serkentően, illetve gátlóan az alkalmazott értékelési rendszer. Milyen a tanulócsoport dinamikája, hogyan sikerül a tanulónak beilleszkednie az osztályközösségbe. A nyelvtanulás-specifikus motívumok meghatározzák a tanuló nyelvórai viselkedését, és jelentősen befolyásolják a nyelv iránti általános érdeklődést.